egy kis pokol

A virágförgetegben sírnak az istenek, ha tombol a vihar, démonok nevetnek.

Nos a ma reggelig eltelt egy hét egészen normálisan telt. Azt hiszem ezt hívják vihar előtti csendnek. Mondjuk azért kezdtem sejteni valamit, mert egy kis rejtett kést hordtam magamnál, és a fontosabb dolgaimat már nem otthon, hanem a vasútállomás értékmegőrzőjében tároltam. Kreativitás level Gabriel Smith. Szóval a mai nap előtt volt egy felkelek-kávé-hátfájás-cigi Waynnel- munka- közben hátfájás- cigi Waynnel- munka vége- otthon kutatás- alvás rutinom. Na meg persze egy kisebb paranoia attól az árnytól amit látni véltem, minden sarkon körülbelül. De ezt a hülyeségem számlájára írtam. A hátam viszont aggasztott. Két hosszú csíkban fel van dagadva és nagyon nagyon fáj.
5:30-kor csörgött az ébresztő, mert olyan jó arc vagyok magammal, hogy mivel szülinapom van öt perccel tovább aludhatok. Na ugye milyen überjófej vagyok? Na mondom én. Mondjuk lehet fel sem kellett volna kelnem. Bámultam a plafont aztán oldalra fordítottam a fejemet, és nos igen nem túl férfias de sikítottam egyet. De melyik normális ember nem sikított volna, ha óriási szárnyak vannak mellette. Aztán emlékeztettem magamat, hogy haha Gabriel egy kibaszott démon vagy. Szóval inkább nyugodtan felkeltem az ágyból, bementem a fürdőbe, és közben próbáltam nem leverni semmit a hatalmas fekete szárnyakkal. Basszus visszasírom azt az ötletet, hogy szemek nőjenek a seggemre.
Nos miután valahogy besasszéztam a kicsi fürdőbe, szemügyre vettem a szárnyakat. Áh, már vágom mi a fenéért fájt ennyire a hátam. Jó ez most viccesen fog hangzani egy démontól, de képzeld el a szárnyakat úgy mint egy angyalét. Két oldalra hosszan kinyúltak, és ha valahogy össze tudnám csukni őket, akkor simán átérne engem, sőt még akár egy másik embert is. Nos azt viszont el kell ismerni, hogy gyönyörűek.
Miután kigyönyörködtem magam magamban, mert ugye fő az önbizalom, megpróbáltam irányítani őket. Éreztem, hogy ugyanúgy kapcsolódik a testemhez meg az agyamhoz, de csak annyit sikerült elérnem, hogy tönkretegyem a tusolót, mert ahogy megmozdítottam őket, sikeresen elvesztettem az irányítást felettük, és becsapták egy lágy mozdulattal a tuskabin műanyag külsejét. Istenem a főbérlő ki fog nyírni. Azonban nem sok időm volt kísérletezni, mivel csörgött a telefonom. Mondjuk nem tudom mit akar tőlem hatkor Wayne mikor a munkaidőm csak hétkor kezdődik.
- Szép reggelt! - szóltam bele.
- Neked is Gabriel. Nos úgy tűnik a munkahelyünkne...k lőttekk. Találkoznunkk kéne ah közeli kocsmában. Egy órah múlva.- csak nyugi Gabe, csak válaszolj.
- Hát persze Wayne, megbeszéljük akkor ott a történteket. Viszont én épp öltözöm szóval le is teszem. Szia!
- Szia!
Basszus rohadt nagy gáz van. Nagyobb mint amit el mertem képzelni. Nos ez nem Wayne volt aki felhívott. Vagyis, a teste, meg talán az elméje egy darabkája az övé, de a hang akivel beszéltem az nem. Bárki más reggeli fáradtságnak, esetleg másnaposságnak tudta volna be a nyelvbotlásokat, azonban én tudtam minek a jele ez. Megszállták, méghozzá nem rég mivel, hallatszik, hogy a démon nehezen boldogul a haverom testével. A másik ok ami miatt biztos vagyok a dolgomban, az az hogy Wayne 1) sosem hív Gaberielnek 2) mindig, de kivétel nélkül vagy valami hülye beszólással köszön, vagy azt mondja, hogy csá. Alig egy órám van kieszelni, hogyan öljek meg egy démont, úgy hogy a legjobb haveromnak semmi baja ne essen. Ja és persze, mi a fenét kezdjek a szárnyakkal? Viszont arra kíváncsi voltam mire célzott a démon a munkahelyekkel, szóval bekapcsoltam a laptopom, és megnéztem a friss híreket.
Életem legszarabb szülinapjának nevezhetjük ki a mait. A rendőrség ahol dolgozok felrobbant. És mivel a többiek egy órával hamarabb kezdik a munkát, Waynen és rajtam kívül mindenki odaveszett. Idegesen az asztalra vágtam. Még harminc percem volt megszervezni a rajtaütést, mert oda is kell érnem.
Na szóval azokról a démonokról akik meg tudnak szállni embereket sokféle tévhit kering. Az igazság az, hogy nekik is ugyan úgy mint nekem van egy állandó testük. És amíg valaki másban vannak, ez a test úgymond kataton állapotba kerül, tehát amikor kiszáll belőle a lélek, úgy marad egy helyben. Emiatt a démonok nagy többsége úgy oldja meg a dolgot, hogy bérel egy hotelszobát, lerakja a testét a lelke meg vígan repked, testről testre. Viszont a dolog annyiból szívás, hogy a saját testét nem hagyhatja túl sok ideig hátra, mert ha azzal történik valami a lélek is vele hal. Azonban az évezredek során a fajtársaim annyira megedzették magukat, hogy nem olyan egyszerű elpusztítani őket, mint amennyire annak látszik. Ráadásul ha valakiben megfészkelte magát nagyon, nagyon nehéz onnan kiszedni. És ha fenyegetve érzi magát egyszerűen megöli a gazdatestet és megy tovább, vagy visszaszáll a sajátjába. Azt hiszem most már kezdem vágni, miért is vadásznak ránk. Persze ez a képesség csak egyike a legrosszabbaknak. Vannak ennél jóval gyengébb démonok. Próbálkozhatok sóval és különböző démonűző igékkel, de csak ritkán nem végződik a dolog halállal.
Összeszedtem mindent, ami kellett és egy viszonylag jó tervem is volt, hiszen a démon eredeti teste nyilván a kocsma motel részében van. Amit eddig csinált abból azt veszem le nem tudja kivel áll szemben. Vagy nem mérték fel elég jól az erőmet. Viszont volt egy hatalmas elhanyagolhatatlan problémám. Két marha nagy szárny nőtt ki a hátamból, amit semmi bő pólóval nem lehet elrejteni mint a csilli villi tündérmesékben. Szóval most vagy mint a baszott Antikrisztus végig vonulok az utcán, vagy ja nem nincs b) megoldás. Ennek roppant örülök. Áh ezek után úgy is tovább kell állnom, mit nekem az, hogy pár ember azt hiszi nem vagyok százas mert korán reggel szárnyakkal mászkálok az utcán. Van huszonöt percem odaérni, szóval azt hiszem haladnom kéne.
Rutinból borítottam volna bele az összekészített dolgokat a jó öreg hátizsákomba, amikor kedvenc káromkodásaim közepette rájöttem, hogy a hátizsákhordásról lemondhatok, mondjuk úgy örökre. És persze kedvenc háton hordós kardjaimról is. Hát igen amikor az "Isten" ad valamit, akkor el is vesz dolgokat. Nesze neked szárny, de nincsenek kardok, se hátizsák. De egyáltalán pólót, hogyan vegyek fel az istenért is húsz percem van odaérni.
Minden mindegy alapon elkezdtem felhúzni egy pólót, és a szárnyam anyaga mint ha saját életet élt volna, én nem is tudom mit csinált a felsővel, de a lényeg az, hogy valahogy rajtam volt. Remek, probléma megoldva van tizennyolc percem. Felkaptam a lakáskulcsot, meg a vasútállomás értékmegőrzőjének egyik kulcsát ha esetleg nem térnék vissza, és nekiindultam egy rakás démonölő-vagy legalábbis bénító cuccal-, a nagyvilágnak. Meg persze két hatalmas szárnnyal a hátamon ami egyenlőre csak dísznek van ott, mert semmire nem tudom használni. Ó irónia drágám, de hiányoztál. Amint kiléptem az utcára egy ember már neki is ment a szárnyaimnak. Vagyis nekiment volna, ha nem suhant volna egyszerűen át rajtuk. Mi a retek? Most szellem vagyok vagy ez a két aranyosság a hátamon csak természetfeletti szemmel látható?
Na jó úgy tűnik nem is kell annyira megijednem, hiszen nem látják a szárnyamat és végülis a póló is rám jött és nem kell az emberiséget elélveztetnem a szexuális felsőtestemtől. Irónia kérlek. Jól van van tizenhat percem odaérni. Remek, remek nagyon jól haladunk. Azért egy kis lelkiismeret furdalásom van mert a legjobb haverom miattam került ilyen helyzetbe és sajnos még az optimista énem is azt mondatja velem, hogy nagyon kevés esély van rá, hogy valaha még együtt cigizzünk.
Nem messze voltam már a helytől mikor magamban újra végigvezettem a tervet. Tehát hátsó ajtó és onnan bejutok a szobákba, és nagyon remélem, hogy nem nyitok rá senkire aki éppen utódokat nemz, hanem megtalálom a gazdatestet. Az a nagyobb baj, ha több démon van akkor nem fogom tudni melyik van Wayne barátomban, és amint megölök egyet azzal kirobbantom a kocsmaháborút és felfedem magam. Szóval bízzunk a megérzésekben, meg abban, hogy egy rakat vadász még nem akadt nyomára ennyi démonnak.
Már csak pár lépésre voltam a hátsó ajtótól amikor egy kislány szólalt meg mögöttem.
- Szép szárnyak. De miért feketék? Az angyaloknak fehérnek kéne lennie.- kérdően és gyerekesen kíváncsian nézett rám nekem meg már csak nyolc percem volt.
- Nem tudom, hogy hogy a fenébe látod őket, de felejtsd el. Nem vagyok angyal, sőt nagyon messze állok attól. Kérlek kerüld el ezt a helyet, és ne mesélj rólam senkinek.- nyomatékosan néztem rá, sőt egy másodpercre teljesen fekete szemeket is villantottam neki. Ez az ez a funkció is működik most már. Áh szeretem a szülinapokat.
- Találkozunk még angyal.- mondta halkan és elsétált. Nehéz felfogni, hogy egy kibaszott démon vagyok aminek ugyan nem örülök, de angyalok nem léteznek. De közben már babráltam is az ajtót nem volt időm gondolkozni. Tizenöt szoba és nekem hat percem van, szóval elkezdtem módszeresen gyorsan beütögetni az ajtókat. De szinte az egész kihalt volt, nekem meg oda kellett érnem a kocsma részbe, szóval letelt az időm. És egy kedves kötögető nagyin meg egy fiatal házaspáron kívül semmit nem találtam. Úgy látszik nem ismerem ki eléggé a saját fajtámat. Jöhet a b terv. Amit nem gondoltam eléggé végig. Szóval bevonulok mint valami Halálosztó, és mindenki akinek leesik a szája az démon a kocsmában. Köszi szárnyacska, még mindig nem tudom, hogyan használjalak, de megfélemlítésre nagyon tökéletes leszel. Minden kis kés és kard a helyén volt, de hiányoltam a ninja kardokat. Na majd utánanézek, hogy ki tud olyan tartót ami kompatibilis a szárnyacskáimmal. Na de elég a gondolkodásból, gyorsan kisurrantam a hátsó ajtón és be a főbejáraton. Két kézzel löktem be a bejáratot és tényleg mint valami Isten beléptem, bár a szárnyaim elég nehezen fértek el de kicsit már össze tudtam húzni. Úgy tűnt mintha önálló életet élne, és amikor veszélyben érzi magát akkor azt teszi ami abban a helyzetben éppen jó. Elég sokan voltak bent ahhoz képest, hogy mennyire reggel van. Túl sokan. Túl sokan néztek leesett állal rám.
Mit akarnak tőlem ennyire? Mondjuk ezek szerint a kezdő démon csak csali volt, hogy azt higgyem könnyű dolgom lesz. Basszus miért a legravaszabb lények a fajtársaim? Remek úgy tűnik az erőviszonyok nem kiegyensúlyozottak. Nagyon nem. Aztán vagy mind a tizenöt démonnak feketére váltott a szeme. Remek csupa komoly fajtársak.
- Good Morning Vietnam!- sétáltam be vigyorogva. Pont mint a Sátán.
- Oh, ha tudnád milyen régóta keresünk Gabriel. De mondd csak mi ez a feketeség körülötted? Valami új divat?- kérdezte az az ember aki valószínű vezette őket. Egy nagy darab motoros testét szállta meg. Tipikus egoista dögök. Igazából most tűnt fel, hogy a szárnyam nem is annak látszik csak egy fekete tölcsérnek látszik. Na akkor most nyűgözzünk le mindenkit felszólítással, erősen koncentráltam és el is kaptam az irányítást, a szárnyaim pedig gyönyörűen szétnyíltak megmutatva mekkorák is. Pár démon megrettenve lépett hátra. De a többiek is megrökönyödtek. Haha, Gabriel win.
- Mi a pokol?- kiáltott fel a motorosba oltott démonka.
- Nem tűnik túl pokolinak, inkább elbűvölő, nemde? Nekem ez lett az adottságom drágák. Na meglepetés, hát senki sem örül?- mosolyogtam már-már pszichopatán. Valamiért nem féltem tőlük, pedig alig egy hete biztosan behugyoztam volna és iszkoltam volna amíg el nem kapnak. De most valamiért erősebbnek és hatalmasabbnak éreztem magamat mindegyiknél.
- Most már értem miért kell a főnöknek.- suttogta az egyik elképedve. Áh szóval ezek amolyan felbérelt bérelfogók, vagy bérgyilkosok. Na vajon melyik a jobb. Ekkor azonban odalépett hozzám Wayne vagyis a teste és talán egy kicsi abból aki valaha is volt.
- Szervusz Gabe rég nem láttalak. Mondanám, hogy hogy megnőttél, de az csúnya vicc lenne. Bár azért változtál mióta legutóbb láttalak. Csinos szárnyak mellesleg.- szólalt meg a legjobb barátom hangján az az ember akit valaha talán a barátomnak mondhattam. Basszus.
- Tom, nicsak te viszont jobban nézel ki mint eddig.- mondtam neki nevetve. Nem csodáltam, hogy a megszállás képességét kapta mindig is egy kétszínű alak volt. Persze annak idején nem láttam ezt olyan tisztán. Ráadásul kicsit olyan volt mint egy testvér. De aztán persze a balhénál ő is a többiek mellé állt és rájöttem, hogy valami nagyon nem stimmel velem.
- Te csak ne gúnyolódj velem, szárnyas.- azzal megpróbált behúzni, ami régen mindig is ment neki, de az egyik dolog az volt, hogy Wayne nem a legizmosabb emberek top100-as listájába tartozik, a másik meg, hogy valahogy kiélesedtek az érzékeim. Elkaptam lazán a kezét és nevetve néztem rá.
- Ez most már nem jön be, ha...- nem volt időm folytatni, mert mindenhonnan rám támadtak. Remek, sokkal jobb lett volna, ha megtalálom hol vannak a testeik. Mert így vagy megölöm őket gazdatestesül vagy, nem tudom megölni őket. Volt nálam szentelt vízbe mártott ezüst penge amivel meg lehet ölni őket. Az első pár támadómat elintéztem azzal, de minden egyes alkalommal hatalmas lelkiismeret furdalásom volt, hiszen ezek a szerencsétlen emberek akik vele halnak a démonnal igazából nem akartak semmi mást csak élni teljes tudatlanságban a kis életüket. Egyre kevesebben voltak, és a halott eberek kupaca pedig egyre nagyobb lett. Mikor már csak öten maradtak, köztük a Wayne/Tom is elégedetten néztem körül. Az erőm mintha megnövekedett volna, és óriási szárnyakkal és egyszerűen tudtam mozogni.
- Na üzletelhetünk. Vagy meghaltok, vagy elhagyjátok ezeket a kedves embereket. Mondjuk arra is kíváncsi lennék ki akar engem ennyire.- néztem körül kíváncsian. Egy démon elhagyta az emberi testét azonban a kemény mag, négyen, még mindig kitartottak.
- Szerinted ki, szárnyas? Na vajon kinek áll nagyon szándékában az, hogy egy angyalka démon hozzá kerüljön?- kérdezte Tom megvetően. Hát tippem sincs őszintén. Bár, de az lehetetlen.
- Lucifer?
- Na végre gondolkoztál egy kicsit, ügyeském. Gondolhatod, hogy nem hagyhatlak itt. Szóval most velem jössz.- és megindultak felém akik megmaradtak.
Egy kisebb harc után már csak a Tom/Wayne maradt, meg én tele sebekkel. Ketten álltunk szemben, és úgy éreztem mintha valami iszonyat rossz amerikai filmben lennék. Barátból lett legnagyobb ellenség vagy mifene. De nem tudtam megölni, mert a legjobb haverom testében volt.
- Na mi van? A szárnyakkal a démonság is kiveszett belőled? De tudod, elismerem, hogy most nyertél, azonban hagy veszíts egy kicsit. - azzal felkapva egy kést halálos sebet ejtetett Wayne testén, és aztán távozott. Én pedig bármennyire is nem volt férfias, térdre estem és felemeltem törékeny testét.
- Hát haver, úgy terveztem tüdőrákban halok meg.- mondta és felköhögött egy adag vért.
- Wayne, ne haragudj ez az egész...
- Most erre nincs idő. Haver nem tudom ki és mi vagy te, de ha hallgatsz rám nem bízol meg senkiben. Érted?! Senkiben nem bízhatsz meg. Láttalak az ő szemével téged. Sokkal több van benned mint ők hiszik, mint te hiszed. Ja és ha esetleg találkozol azzal a mocsokkal, öld meg. Szép volt haver, de tudod az életet nem nekem találták ki.- mondta és egy újabb adag vért köhögött. Majd szépen lecsukta a szemeit.
- Waynee, basszus Wayne ne csináld ez nem vicces...- de ekkor már szinte sírtam. Azonban valahonnan mélyről előjött valami más érzelem. A bosszú. Nem szabad hagynom, hogy ezek a mocsadékok uralják a Földet még ha én belepusztolok akkor sem.
El akartam temetni a barátomat, de beláttam, hogy sehogy sem lenne esélyem fényes nappal a hullájával végig menni az utcán, még így véresen is elég feltűnő leszek. A legjobb az lesz, ha mocskos kis sikátorokon át megyek "haza". Léphetek le, most azonnal. Minél messzebb annál jobb.
Futottam, mert egyszerűen nem bírtam az érzéseimmel. Én hoztam mindenkire ezt az egészet. A rendőrörsön mindenki halott, a legjobb haverom halott, én meg mégiscsak egy kibaszott démon vagyok akinek vannak érzései. Aminek nagyon nem kéne, hogy legyenek. Basszus, csak szép nyugodtan végig kéne gyilkolgatnom az életem, és nem úgy viselkedni mint valami faszás halálosztó angyal. Áh hülyeség, angyalok nem is léteznek. [ Írói megjegyzés: Gabe te kis butus.]
Lihegve és kipirulva értem haza és nem azért mert egy olyan jó menetem lett volna, valami kis csajjal.
Azonban amikor odaértem a lakás elé az ajtó résnyire nyitva volt, pedig tudtam hogy én bezártam, még pedig mind a három zárat. Igen, igen paranoia. Elővettem két kést és berúgtam a bakancsommal az ajtót, ám amint beléptem a kések kiestek a kezemből és még a menő belépőm sem sikerült. Basszameg bár ne keltem volna fel. Sokkal jobban jártam volna, szeretném visszaforgatni az időt kérlek szépen valaki, hallgasson meg. Mondjuk két angyal szerű valami állt előttem szóval nem is kell túl messzire mennem azért, hogy imát kérjek. De akkor is. Mi. A. Retek??? Egy olyan harmincas férfi, meg egy nálam pár évvel fiatalabb lány állt a nappalimban és és. KIBASZOTT FEHÉR SZÁRNYAIK VOLTAK. Okés akkor ezek most angyalok? Akkor én most meg fogok halni. Tuti meg fogok halni. Megyek Wayne után és az örökkévalóságig takarításra kárhozatnak?
- Izé, azt hiszem én most ki is fordulok innen nem is láttatok semmit.- mondtam kínosan és elindultam volna kifelé, de az ajtó becsapódott előttem.
- Nem akarunk neked rosszat, de beszélnünk kell. Én Amalia vagyok ez pedig az egyik fivérem Adam. Szerintem sikerült kitalálnod mik vagyunk. Ugye, Gabriel?- érdekes módon úgy hangzott mintha nem tizenhét, hanem minimum ezer éves lenne. Ezek tudják a nevem, jézusom én halott ember vagyok. Biztos valami rendellenesség történt és ezeket a cuki szárnyakat nem nekem szánták.
- Mellesleg te is a rokonunk vagy valamilyen szinten. Mégis mit gondolsz miért nem tudsz megválni a nevedtől?- és kész én itt estem össze. Nekem ez túl sok én csak egy kis fiatal démon vagyok, nem angyal nem ember hanem démon. Erre idejönnek ezek és és..
És milyen ostoba voltam, hogy azt hittem ez a legdurvább dolog, amit mondhatnak. Ez pompás ahhoz képest ami ez után következett.

Posted on: 2016. január 6., szerda 12:29 by Ken → 0 comments / ++