5:35. Ennyit mutat a telefonom órája. Igazság szerint nem kéne ilyen hamar felkelnem de az évek során kialakítottam magamnak egy sajátos életmódot. Mivel egyedül élek, ezért ez senkit sem zavar. Vagyis nyilván a másik szobát bérlő Sam nem rajong ezért, olyankor amikor itthon van, de mivel ez nem túl gyakori, így nyugodtan lefőzhetem ilyenkor hajnalban a kávémat. Mert ugye ráérünk. Van még egy kis sütim is valahol és majd teljesen idilli módon megeszem, és leöblítem egy kis tömény koffeintartalmú fekete kávéval.

 Miután ezeket letudtam felkaptam a napi felszerelésemet tartalmazó táskámat, és elindultam gyalog a rendőrség épületéhez. És akkor most lelombozok mindenkit. Nem zsaru vagyok nem is beépített ügynök, vagy valami menő informatikus. Nos, én vagyok a takarító. Igen tudom ez az álomszakmája mindenkinek. Egy hatalmas városban, egy kis rendőrségi épület nappali lakosai után takarítani. De nekem még is tökéletesen megfelel. De ahhoz hogy érthető legyen miért, talán be kéne mutatkoznom, és tisztáznom kéne néhány tényt a kilétem felől.

 Nos a nevem Gabriel Smith. Tizenkilenc éves vagyok. Magasságra ütöm a 190-et. Vékony alakom van, ugyanakkor megedzett. Na nem úgy mint a teleszteroidozott focista, hanem csak úgy módjával. Fekete hajam van és na igen fekete szemem. Mármint ezt ne úgy képzeld el, hogy az egész szemem fekete. Csak az íriszem, és az is egész különleges módon. Szinte leírhatatlan, hiszen, ha lehet ilyet mondani a fekete több árnyalatában játszik. De így is az emberek nagyon magas százaléka számára ijesztő. Meg úgy eleve engem annak tartanak. Van egy kissé túlméretezett katonai dzsekim és két ninja kardom, bár sajnos nem nagyon hordhatom magammal dolgozni mert túl feltűnő. Ja, és majd elfelejtettem. Démon vagyok. Nem, ne úgy képzelj el mint az Odaátban azt a testtelen port ami megszáll embereket. Nekem van testem, én ebbe az emberi porhüvelybe születtem bele, és ebben is fogok meghalni. Ha csak nem azt a képességet kapom, hogy meg tudjak szállni valakit. De csak menjünk szépen sorba ne siessünk ennyire előre. Először is szögezzünk le valamit. Létezem mint ahogy a legtöbb mitológiai lény. Jó talán unikornisok nincsenek, elismerem. Vagy legalábbis nekem nem volt szerencsém egyhez sem, de ha valaki látna, az nyugodtan szóljon. És a démonok nem feltétlenül gonoszak. Na jó, a legtöbbjük gonosz. Jó, igen lehet magamon kívül nem tudok felsorolni olyan démont aki ne lenne oda az ölésért. De ezek általában a képességek és a nevelések miatt vannak. Nos, akkor ha már említettem a képességeket, minden démon kap valamilyen képességet amint betölti a huszadik életévét. Persze a legtöbb fantasy rajongó tini most tuti megbotránkozna, hiszen egy húsz éves milyen idős már. Ez hülyeség. Én gyakorlatilag halhatatlan vagyok, szóval mit nekem húsz év. Na jó, ez inkább idős társaimra igaz, mert én vegyes érzelmekkel várom, hogy november tizenharmadikán végre betöltsem azt a nyomorult életkort. Ahogy magamat ismerem a lehető leggyengébb képességet kapom. Mondjuk egy szemet a seggemre. Vagy valami hasonlóan fasza dolgot. Nos ugye az emberek 99% elgondolkozik, hogy akkor most minden ilyen lény ebben a világban él? A válaszom nem. De a nagyon nagy része igen. És vadásznak ránk. Vagyis csak a gonoszokra. Vagyis rám is ha úgy vesszük, mert ugye elég nehezen hitethetném el bárkivel is, hogy milyen kedves aranyos meg cuki vagyok. Így hát inkább elrejtőztem, és pont tökéletes ez így nekem, hogy úgymond beépültem a rendőrségbe. Persze, csak mint az ártatlan, különc takarító, aki ott vállal állást amíg el nem dönti mit kezd az életével. Sikerült egy-két olyan sráccal összebarátkoznom ott akik mindig ellátnak friss infókkal, így tudom, hogy mi történik a nagy világban, és hogy milyen lények vannak errefelé. Szoktam otthon is kutatni, de ha lehet kerülök mindenféle feltűnést.

 Az eső szemerkélt ahogy átvágtam a megszokott útvonalamon, a kétes kis utcákon. Balról macskanyávogást hallottam, és egy pillanatra megálltam, hogy odanézzek, és ekkor egy árnyat láttam elsuhanni a házak között. Nem tulajdonítottam neki nagy különbséget, gyakori errefelé a szaladó ember. Hiszen akárkinek lehet oka, elfutni akármi elől. Régen én is így csináltam, évente több várost is megjártam, futottam a végzetem elől. De aztán megváltoztak a dolgok és letelepedtem.

 Hirtelen újra láttam a napot, nem zárták már el a mocskos sikátorok égig érő házai. Megérkeztem a rendőrség épülete elé, ahol szokás szerint a nagy bagós Wayne állt. Wayne egy rohadt zseni, és az egyetlen barátom. Ő az akivel, nem csak érdekből vagyok együtt. Nos ő Sherlock reinkarnácója, fiatalabb és idiótább kiadásban.

- Na mizu haver? Jó látni azt az életunt pofádat errefelé.- szólított meg két kisebb füstfelhő között.

- Semmi különös, jöttem elvégezni a robotmunkát.- nevettem fel kicsit erőltetetten.
- Egy kicsit több tiszteletet a takarítás iránt Mr.Smith.- mondta mély hangon ahogy a főnök szokta. Elnevettem magamat. Bírtam a srácot, annak ellenére, hogy ember. Ő volt az első aki nem ugrott hátra három lépésnyit mikor meglátott engem és a szememet. Viszont hagytam is bagózni mivel az én munkaidőm már elkezdődött. Először a harmadik emeletnek kezdtem neki, mivel az a bizonyíték raktár, amit két hetente ki kell takarítanom. Mondjuk ez annyiból áll, hogy a szexi szétnyűtt takarítós cuccaimban felmosom a padlót és letörölgetem a polcot. Különös módon a hátam elkezdett fájni, pedig ilyen fiatalon azt nem kéne. Még a végén kiderül, hogy valami nyeszlett kis démonka vagyok aki huszonöt évig él és kampec neki. Mondjuk kezdek kicsit rohadtul parázni mert egy hét múlva szülinapom lesz.
Két óra alatt magányban végeztem is a harmadikkal szóval eggyel lejjebb mentem. Ez volt a főnök folyosója, mert itt van az irodája. Nem mondom, nem rossz fej csak kicsit el van telve magától. Pont a felénél tartottam és valami aranyos komolyzenét dúdolgattam magamban amikor nagy hévvel kicsapódott az iroda ajtaja és Mr.Fosters, a főnököm, kirontott rajta.
- Négy kegyetlen gyilkosság, egy éjszaka alatt mi a fene van itt? Megőrültek a népek így Halloween után vagy mi?- motyogta az orra alá, de én hallottam. Azon a városrészen amihez ez a kis rendőrségi épület tartozik, elég kevés szokott lenni a gyilkosság, ez a négy ez általában éves átlag. Nagyon rosszat sejtek a háttérben. Nagyon nagyon rosszat. Persze, lehet valami drogos bandaháború volt de akkor a főnök nem lenne ilyen ideges. És mivel az óra mutatója lassan böködte a delet, úgy döntöttem lemegyek Waynehez, mert ő mindig kapható egy jó kis cigizéshez és tuti ki tudok szedni belőle valamit. Természetesen igazam is volt. Nem is kellett noszogatni tudta már ő mire vagyok kíváncsi.
- Gondolom Gabe, nem csak a gyönyörűséges pofámért hívtál ki társalogni. Kitalálom arra vagy kíváncsi,  miért volt olyan ideges a főnők.
- Wayne, bár ne ismernél ennyire.- nevettem el magamat.
- Szóval a városrészünk négy pontján is történt szinte egy időbe négy brutális gyilkosság. Az egyiket kibelezték, a másikat fejbe lőtték, vagy háromszor, a harmadiknak a nyakát vágták el a negyediknek pedig egyszerűen kivágták a szívét. Valakiknek nagyon rossz éjszakájuk lehetett.- nem nem volt senkinek rossz éjszakája. Minden jókedvem elmúlt ami valaha is volt. Ezek a gyilkolási módszerek a legjellemzőbbek a fajtámra. Szóval vagy a nyomomban vannak, vagy valakinek kedve támadt szórakozni egy jót. Azt hiszem kezdhetek pánikolni. Wayne érdekesen nézett rá. Én intettem és elkezdtem habogni valamit a nagyon részeg emberekről. De nem tudtam odafigyelni, hogy mit beszélek.
A napom maradék részén csak félig voltam jelen. Az eszem otthon járt már, mert kezdtem egyre jobban biztos lenni abban, hogy ezek nem emberek voltak. A hátam meg ezzel párhuzamosan egyre jobban kezdett el fájni. Hát ez nagyon fasza. Mi jön még véreső? Ráadásul a tettek alapján ez nem egy kispályás démon lehet. És mivel rám amolyan körözés van kiadva mind az alvilágban, mind a vadászok között így nem tudom mit kezdjek magammal. Igen lehet, hogy ki kéne fejtenem. Két éve volt egy kisebb balhém. Egy társaság csupa démonokból megtalált, és elhívtak magukkal gyilkolászni. Azonban én tíz ártatlan embert mentettem meg. Emiatt a következő évben rámkentek egy tömeggyilkosságot. Azóta mindenki a nyomomban van úgymond. Persze a Smith nem az igazi nevem, A Gabriel igen, azt nem vagyok hajlandó lecserélni. De így is nagyon nehezen lehet megtalálni, mert hetente új telefont veszek és a számítógépem, az FBI-os informatikus haveromnak hála, teljesen meghatározhatatlan és feltörhetetlen. De mi van ha megtaláltak és beépültek? Mi van ha a lakásom már csak egy törmelékhalom?
Ilyen kedves gondolatokkal volt tele a fejem egészen este hatig amíg végre hazamehettem. A lakásom szerencsére teljesen rendben volt. Viszont a hátam éktelenül fájt. Mikor megnéztem a tükörben két pattanásszerű valami láttam a fájó pontok helyén. Remek, most érem meg a démon serdülőkort vagy mi?
Még este tízig böngésztem a környékben lévő városrészeket, hogy van-e valami jel, de csak itt történt ilyen gyilkosság. Na remek, meg vagyok én áldva ezzel. Inkább morcosan lefeküdtem aludni. Ki tudja mit hoz a holnap.